"…Emlékszel rá: két domb volt a Főtéren. Mert akkor még a templom helyén is meg a szemközti soron csak téglarakások álltak, és közbül egy nagy domb, homok meg dunai kavics. Azon nem lehetett szánkázni, akármilyen nagy hó esett, úgy lejött róla egészben, mint a tészta a jól behintett tepsi lapjáról. Hanem egy másik is volt, éppen a Vasutival szemközt. Azon csodálatosan lehetett szánkázni, emlékszel? Volt egy meredek oldala, izgalmas, huppanós, fölborulós, de azon mindjárt leértünk. Aztán volt egy másik, a tér közepe felé; kicsit nekifutott az ember, ráhasalt a szánkóra, ment, ment, ment, már szédült a feje, úgy érezte, sohasem áll meg. Milyen nagy domb volt az! Dolgozhattunk visszafelé, amíg a szánkót fölhúztuk rajta… Mostanában, ha kimegyek néha Jolánékhoz - még ott laknak -, nem tudom elhinni, és talán nem is igaz, hogy olyan kicsi az a domb, szinte semmi. Két méter? Annyi sincs. Inkább elhiszem, hogy lekopott, lekoptatta a tíz- meg tízezer telepi srác a sok szánkózással. Csak úgy lehet!
A szabadtéri színpad áll a helyén.
És a hangosan beszélő, persze.
No de mesélem: ott ültem a szánkón a Vasuti előtt, orromig bebugyolálva, sárgán fénylettek az ablakok a Főtér túloldaláról, ritkásan, itt-ott. Sötéten hallgatott a hótakaró alatt kétoldalt a két hosszú téglarakás. A kopár fák között elláttam a diadalívig, ahonnan a
Hungária út indul. Milyen hosszú volt gyerekkoromban a Hungária út! Milyen irdatlan hosszú és kopár! Ott, a diadalív fölött akkor kelt a hold. Mintha a
patikából jött volna, és most gurulna a háztetőn a mozihoz, reklámnak. …"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése